Megint a gáton

2011.05.23.
Most kicsit korábban érkeztem a tópartra. Gabesz már állványra tett géppel fotózgatott és lassan a fény is csatlakozott hozzánk.

Mintha kevesebb lepkét láttunk volna, mint a múltkori alkalomkor, de lehet csak a sűrűbb növényzet miatt nem vettük őket észre. Fotózgatni, azért volt lehetőség. Most főleg az ellenfényben próbálkoztam, néha kicsit több is lett belőle a kelleténél. Ideje elgondolkodnom a napellenző meghosszabbításán.....

Ahogy a nap is magasabbra kúszott, a lepkék is előbújtak a sűrű növényzetből és nyitott szárnyakkal folytatták a szárítkozást.

A közelben egy őz is riasztott, két nyúl szaladt el a gát alatti kavicsos úton és egy arra sétáló, fiatal pártól,  visszakaptam a fotózás közben elhagyott telefonomat. Szóval, érdekes látnivalókkal és meglepetésekkel tarkított volt ez a röpke két óra.

Gabesz beszámolója ITT olvasható.

Napkelte a gáton

2011.05.18.

A délután látottak nem hagytak nyugodni, így 5:45-kor már úton voltam a gáthoz. Hiába ment gyorsan a bicikli, kicsit később érkeztem, mint terveztem. A nap sugarai már végigcsúsztak a ferde talajon, lepkék is a fűszálak tetejére igyekeztek szárítkozni.

Jó volt látni, ahogy egyre több lepke tűnik elő a növényzet sűrűjéből, de a java még csak ezután következett.
Mintha egy lassított filmet látna az ember, a lepkék megfordulnak és lassan széttárják az éjszaka megdermedt szárnyaikat. Mintha sok-sok virág nyílna ilyenkor a fűszálakra.

Nekem ez a röpke fél óra tetszik legjobban a reggelekben. Néha, mintha mozdulatlanul suhannának a lepkék a növények felett.

A fény még nem volt túl erős, így pár kép készült még ellenfényben is.

Ismét megállapítottam magamban, hogy reggelente csodák történnek a természetben. Talán, ezért is szeretem jobban a napkeltéket, mint a napnyugtát.

Terepszemle

2011.05.17.

Utam a Gyöngyösi-víztározó gátjára vezetett. Évek óta, sokan járunk ide makrózgatni, kíváncsi voltam, milyen lehet most itt az élet. Már fél éve le sem vettem a telét a vázról, most kicsit furcsa volt a másfél kilóval könnyebb felszerelés. A felszerelésen túl, a fotózás sem úgy ment, mint régebben. Furcsa volt visszaállni a közeli témákra, megtalálni a milliméternyi élesség megfelelő helyét. Témában viszont nem volt hiány. Rengeteg Légivadász és Boglárkalepke repkedett virágról-virágra. Láthatóan jól érezték magukat és már a következő generációról is elkezdtek gondoskodni.

Aki pedig nem az utódnemzéssel volt elfoglalva, az lesben ülve várta a zsákmányát.

A délutáni, erős fények nem túl szerencsések a fotózás szempontjából, de most nem is a szép fények miatt készültek a képek. Szokni akartam a felszerelést, a környezetet, kicsit ráedződni a makrószezonra.

Témában nincs hiány a gáton, tehát érdemes lesz majd itt tölteni a napkeltéket.....

Lemaradva....

2011.05.05.

A délutáni fotóköri megbeszélés előtt - gondoltam - kiszellőztetem kicsit a fejem. Így délben nekivágtam a határnak. A repcetáblát keresztülszelő traktornyom, enyhe kanyarokkal csalogatott, a már vállig érő virágok közé. Meseszerű élmény egy ilyen táblában nyakig merülni a sárga növényzetbe.Képeken viszont, nagyon nehéz visszaadni ezt a rengeteg sárgát. Sehogy sem sikerült a fényképezőgépnek beállítani a valósághű színeket, így maradt a kicsit alacsonyabb nézőpont..

Lepkéken, méhecskéken kívül, nem láttam mozgást a repcében, így kifelé vettem az irányt. Már látszott a keréknyom vége, mikor egy őz bukkant fel, pont a tábla szélén. Mire "lőtávolba" értem, az őz már sehol. A repcéből kiérve láttam meg újra, a patak menti fasor felé tartott, meg-meg állva, csipegetve, nézelődve.

Még nagyrészt a téli bundáját viselte, gondolom, egy fiatalabb suta lehetett. Mikor beért a fák közé, én tovább indultam. A pár órás sétámat, egy-egy felröppenő réce, fácán és az egerészölyvek hangos vijjogása színesítette. Fotók nélkül szaladtak a percek. Ideje elindulnom, ha időben oda akarok érni az összejövetelre - gondoltam.magamban.
Ekkor bukkant fel egy bak az egyik domb tetején, feledtetve minden korábbi tervemet, programomat. Pár száz méterre lehetett és mintha a föld alól bukkant volna elő. Hosszas kúszás során sikerült egyre közelebb kerülnöm hozzá, mikor, eltűnt a szemem elől. Két tábla közti, másfél méter széles, vetetlen sávban folytattam a cserkelést, abban az irányban, ahol utoljára láttam. Hamar elfogyott ez a könnyen járható földsáv, újra a vetésben gázoltam, már állva, hátha így könnyebben észre veszem a prédám. Nehéz volt belőni az irányt, mindenhol csak a zöld növényzet hullámzott a szélben, sehol egy jó tájékozódási pont. Amikor, olyan 10-15 méterre felbukkantak az agancsok a fűből, egyből megálltam. Ilyen közel még sosem voltam őzhöz. Kis irányváltás és további közeledés után, talán már 10 méter sem lehetett kettőnk közt.
Mindent előre elterveztem : fotó az agancsokról, a hangra az őz kinéz, zoom visszatekerése-fókuszálás, lesz egy remek portrém a bakról. Talán két másodperc sem kell a két kattintás közt.
Két lassú, mély lélegzet után, teljesen megszűnt a keresőn kívüli világ és eltompultak a távoli zajok. A harmadik lélegzetet félig bent tartva nyomtam meg a gombot.

Az Olympus viszonylag csendes tükör- és zárszerkezete, most mintha jóval hangosabb lett volna, mint szokott. A zoom visszaforgatása közben feltűnt a fej a keresőben, élesíteni már nem volt elég időm. Nem kaptam egy másodpercet sem. Egy elmosódott, barna őztest került a második képre. A kattogásokra ketten pattantak fel a fűből, egy suta is feküdt pár méterre a baktól. Nem szaladtak nagyon messzire, így vigasztalásként, még engedtek pár képet készíteni magukról.

Pár percig sétálgattak előttem, aztán eltűntek egy domb mögött. Ők már jóval előrébb tartottak a vedlésben, mint a korábban látott suta, gyönyörű színük volt.
Kellemesen elfáradva és hatalmas élménnyel gazdagodva indultam haza, megint lemaradva a fotóköri gyűlésről, amit ezúttal nem bántam.

Meghívó